Jön a tavasz. Egyre zajosabban ébredő madarak, hektikus időjárás és a szekrények mélyéről előkerülő lezser ruhadarabok.

Itt kezdődik az önbizalmunk számára a megpróbáltatás.

A pulóverek, kabátok  nagylelkű takarásából ki kell lépnünk a vékony textilek ingovány talajára. Itt már sokkal  ravaszabbnak kell lennünk, ha szeretnénk a téli párnácskáinkat előnyösebb színben feltüntetni. A dörzsöltebbek ilyenkor a stylist-ok örökzöld tippjeihez nyúlnak, az érzékenyebbek egyszerűen elkenődnek, a küzdő szelleműek pedig más megoldásokat keresnek a derék és egyéb tájéki párnácskák ellen.

Ennek az időszaknak a megkoronázása pedig nem más, mint az első kánikulai napok. Ezzel ugyanis elérkezik a fürdőruhás megnyilatkozás elkerülhetetlen pillanata. Sokak titkos rémálma. A fürdőruhák, fürdősálak és egyéb kiegészítők divatja igyekszik ugyan ilyen-olyan trükkökkel biztosítani minket arról, hogy sikkesek leszünk a tengerparton vagy a strandon, de kérdés, hogy mennyit tehetnek az önértékelésünkért.

Így nem véletlen, hogy a tavasz az újrakezdett diéták és fitness bérletek kedvenc időszaka is egyben.

A többség, némi akaraterő befektetés ellenében kisebb-nagyobb sikereket könyvelhet el. Végre feljön az egy-két számmal kisebb nadrág, összegombolódik a karcsúsított blézer és elsimulnak a hurkák.

A kérdés, hogy meddig?

Vannak a „különleges szerencsések”, akik véghez viszik a „csodát” és azzá az új emberré válnak, akivé válni vágytak: karcsúvá, sportossá, energikussá. Ők azok, akik a többi fogyókúrázóban tartják a hitet és motiválják a súlyukkal küzdőket. Ők a „titok” tudói.

Miért van mégis az, hogy a többség ehelyett egy hullámvasútban találja magát, ahol a kilók hol föl, hol le mennek változó sebességgel és sokszor kiszámíthatatlanul, miközben az önbizalmuk és akaraterejük minden pillanattal egyre émelygősebb és bizonytalanabb abban, hogy vajon valóban bele akar-e száguldani a következő kanyarba?

Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell értenünk a tudatalattinkat.

Hogyan tudjuk megérteni a tudatalattinkat?

Tegyük fel magunknak néhány egyszerű kérdést: Mit gondolok a túlsúlyommal kapcsolatban? Zavar-e? Szeretnék-e tőle megszabadulni? Szeretnék-e karcsú és sportos lenni? Ha igen, akkor mi akadályoz abban, hogy lefogyjak?

A leggyakoribb válasz többnyire így hangzik:

„Hogy a fenébe ne zavarna az úszógumim? Persze, hogy meg akarok szabadulni tőle! Egyszerűen eddig nem volt elég időm/pénzem/energiám/akaraterőm/lehetőségem… (és itt jön egy végtelen számú variáció arra, hogy miért nem sikerül lefogyni.)”

Ez az, amit a tudatos tudatunk gondol a dologról. (Nyilván ez egyénenként változik, ezért mindenki illessze be a maga válaszát.)

Érdekes módon, ezzel szemben a tudatalattink minket mégis úgy irányít, hogy a túlsúlyunk megmarad, vagy rosszabb esetben nő.

(Van aki azt mondja, hogy „egyszerűen csak rendszertelenül étkezem és keveset mozgok, a tudatalattimnak ehhez semmi köze”. Ilyenkor gondoljunk bele egy pillanatra, hogy vajon a szokásaink, prioritásaink és motivációink hol laknak. A válasz: a tudatalattinkban.)

Ebből egyértelmű, hogy a tudatalattink hozzáállása merőben különbözik a mienktől, vagy jobban mondva a tudatos tudatunkétól. Ott van a rejtett „különvélemény”.

Vajon miért?

A tudatalattink egyik legfontosabb feladata az, hogy megvédjen minket. Néha nem így tűnik, hiszen miért lenne védelem mondjuk egy terjedelmes hátsó, de a látszat ne tévesszen meg.

A tudatalatti azok alapján a programok alapján látja el a védelmünket, amiket születésünk óta elraktároztunk. Ezeknek a programoknak nagy részét a családunk táplálta belénk, de hozzá tették a magukét a barátok, iskola és a társadalom egyéb részei.

A programok egy része pavlovi reflexszé vált, egy része szokássá, habitussá, sőt jellemvonássá. Ezért nem vesszük észre sokszor, hogy ezek valójában programok.

Akkor most nézzük meg részletesebben, hogyan kapcsolódik a tudatalattink a túlsúlyhoz!

Miért sikertelen a legtöbb fogyókúrás próbálkozás?

Úgy szokott kezdődni, hogy egyre kevésbé vagyunk elégedettek a külsőnkkel, alakunkkal. Esetleg zavar, hogy szuszogunk a lépcsőn, vagy az az érzésünk, hogy az ellenkező nem szemében észrevétlenné, esetleg gusztustalanná váltunk. Ez az elégedetlenség nem más, mint egy belső feszültség. Az énképünk egyre nagyobb szakadékot mutat ahhoz képest, amilyenek szeretnénk lenni.

Ha tűrésküszöbünk rugalmasabb, akkor az elején sikeresen elfojtjuk ezt a feszültséget olyan gondolatokkal, mint például:

• “Ez a kis túlsúly direkt jót tett a mellméretemnek”,
• “Korral ez teljesen természetes, hogy az ember megemberesedik/megasszonyosodik” vagy
• “A párom/férfiak azt szeretik, ha a nőn van mit fogni”, illetve ennek a férfi megfelelője “A párom szereti, hogy mackós vagyok” stb.

Önmagunk meggyőzésében roppant kreatívak vagyunk.

Sokukban azonban eljön az a feszültségszint, ami már kibillent minket ebből az állapotból. Érezzük, hogy a túlsúlyunk miatt valójában elégedetlenek vagyunk magunkkal. Felgyűlnek a negatív érzések önmagunkkal szemben. Minél nagyobb a szakadék az énképünk és a vágyaink között, annál erősebbek ezek az érzések. És minél erősebb az érzés (ez elmehet az undorig, önmegvetésig, sőt, az öngyűlöletig is), annál erősebb a belső feszültség.

Ne felejtsük, ez az energia nem más, mint az az eredendően velünk született roppant erő, ami minket a kiteljesedés fele hajt. Ha hagyjuk.

Ez nem pusztán egy érzés. Az idegrendszerben ez a feszültség valós feszültségként jelenik meg az idegpályákon.

A tudatalattink az őrünk, tanácsadónk és parancsaink végrehajtója is egyben. Egy roppant összetett, sok rétegű és hatalmas erejű tudatrészünk.

Érzi, hogy kezdjük túlterhelni ezt a finom, érzékeny rendszerünket, ami az egész testünk működését szabályozza. Hogy megvédjen minket, a feszültség egy részét leraktározza az izmokban.

Ez persze ritkán elég, így más kompenzációt is bevet. A csecsemőkori alapösztönünket: az evést.

Ráadásul pontosan tudja azt is, hogy bizonyos ételek endorfinokat és egyéb örömhormonokat váltanak ki. Márpedig a feszültséggel együtt a hormon-háztartásunk is eltolódott a negatív irányba. Jobb lehetőség híján, a tudatalattihoz tartozó biokémiai szabályzó rendszerek vegyi úton igyekeznek kiegyenlíteni a mérleget.

A tudatalatti ezen része nem gondolkozik hosszútávú megoldásokban. A testet most kell megvédeni. A későbbi utóhatások és egyre fokozódó problémák abban a pillanatban nem léteznek. Ez egy ördögi kör.

Most, hogy ez a belső feszültség elérte a kritikus ingerküszöbünket, amikor már hajlandóak vagyunk tenni a túlsúly ellen, elkezdődik a küzdelem.

Bevetjük a tudatos, éber énünk egyik fő fegyverét, az akaraterőt. Belekezdünk egy diétába, tegyük fel, és elkezdünk rendszeresen sportolni.

Elkerüljük a csokoládét, cukrászdákat, a kávéból kispóroljuk a cukrot, esetleg édesítőszert teszünk bele, ha nem vagyunk finnyásak a vegyi anyagokra.

Ebédre salátát ropogtatunk és gyümölcsleveket iszunk. Ha speciális diétába kezdtünk, akkor betűről betűre követjük az előírásokat.

Mi történik közben a tudatalattiban?

A belső feszültség jelen van, hiszen az oka nem pusztán a túlsúlyunk. Az már csak a következmény.

A valódi ok ott bujkál a tudatalattiban. Ez nem más, mint egy érzés (például gyakran szeretethiány) és egy program (“nem vagyok szerethető, nem érdemlem meg a szeretetet”) kombinációja. A program váltja ki az érzést és az érzésből kapja egyúttal az energiáját. Ez a valódi ok továbbra is feszültséget okoz a mélyben. (Ez csak egy kiragadott példa. Lentebb részletesebben foglalkozunk a lehetséges okokkal.)

Mi viszont megfosztottuk a tudatalattinkat a kompenzációs lehetőségtől, amivel az idegrendszerről ezt a terhelést le tudta részben venni.

Ezért van az, hogy ha komolyabban nekilátunk sportolni, akkor sokkal könnyebben fogyunk. Ez nem csak az elégetett kalóriáknak köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy a mozgással sok, az izmokban és idegrendszerben felgyűlt feszültséget kisütünk. Ugyanígy kedvezően hat a meditáció is, ha komolyan végezzük.

A fogyókúránk alatt a tudatalattink szembesül azzal, hogy a feszültség nő, hiszen nem kompenzálhat. Ezzel a fogyókúra a számára inkább egy akadály, mint egy hasznos dolog lesz. Innentől igyekszik ezt az akadályt elhárítani és végre lecsapolni a testben felgyűlt negatív energiát.

Ehhez hozzáadódik még az a fiziológiai hatás is, hogy ha koplaltunk a test és idegrendszer számára ez egy további vészhelyzet, amit azonnal kompenzálni kell, ha nem akarunk “rámenni”.

A tudatos tudat akaratereje ettől a pillanattól szembe megy a tudatalatti elemi erejével.

Ez utóbbi csak azt a pillanatot lesi, hogy mikor keletkezik egy apró rés a pajzson. Ez lehet egy vita a párunkkal, kimerültség, egy buli vagy egy illat az utcán. A lényeg, hogy csak idő kérdése, hogy mikor gyengül meg a tudatos kontrollunk. A tudatalatti, a mi saját védelmünkben, ebben a pillanatban lecsap és kompenzál. Visszamenőleg is.

Ez az a pillanat, amikor beszabadulunk a boltba és lerámoljuk a polcot, vagy vendégségben, buliban repedésig faljuk magunkat. Mindenki kutakodjon a saját emlékei között, hogy nyakon csípje a tudatalattiját akcióban.

Az ilyenkor keletkező túl-kompenzációról rengeteget lehet olvasni, nem is ragozom. Elkezdődik a jojó.

Mit kell tennünk, hogy valóban le tudjunk fogyni?

Meg kell nyernünk magunknak a saját tudatalattinkat.

Ez nem annyira egyszerű, mert a tudatos énünk nem enged szabad hozzáférést. A leghatékonyabb módja a tudatalatti elérésének a hipnózis vagy az önhipnózis.

Sokan hipnózisban vagy önhipnózisban rájövünk az elhízás okára, a belső érzésekre és programokra. Meg is próbáljuk őket orvosolni, hagyományosan szuggesztiókkal. Ez nagyon hatásos, de nem egyszer a hatás ideiglenes.

Vajon miért?

Azért, mert nem orvosoltuk a gyökérproblémát.

Az alapprogram(ok) megmaradt(ak). Tegyük fel, ez a “nem vagyok szerethető, nem érdemlem meg a szeretetet” érzés.

Ezt a programot tudatosítanunk kell magunkban (transz állapotban) és megérteni, hogy ez egy tévhit. Akkor is, ha valóságnak látszik. Ahhoz, hogy ezt megértsük, elképzelhető, hogy nehezebb esetekben regressziót kell végeznünk hipnózisban. Erre sok nagyszerű szakembert találhatunk, ha egy kicsit körülnézünk az interneten.

Ha magunk elég jártasak vagyunk az önhipnózisban, akkor ezeket az érzéseket magunk is fel tudjuk gombolyítani és ki tudunk lépni a tévhitünk szűk perspektívájából.

Ekkor már csak meg kell értetnünk a tudatalattinkkal, hogy a fogyás által sokkal többet nyerünk, mint az egykori kompenzációink. Hogy most már meg tudjuk magunknak adni azt a szeretetet (vagy bármilyen érzés okozott is bennünk hiányt) anélkül, hogy a környezetünktől várnánk, időnként hiába. Hogy az étel által nyújtott élvezet valójában csak egy halvány utánzása próbált lenni ennek a kiteljesítő, boldog érzésnek.

Meg kell mutatnunk neki továbbá, hogy milyen nagyszerű érzés szabadon mozogni a strandon, könnyedén felfutni a lépcsőn vagy divatos ruhákat magunkra húzni. Mindez elérhető és örömteli a számunkra.

Ha ezt jól csináltuk a tudatalattink elkezdi végrehajtani ezt az új programot. Hatalmas erőforrás lendít minket előre. Az akaraterőnk már nem ez ellen a hatalmas hullám ellen viaskodik, hanem ezt lovagolja meg. Innentől idő kérdése, hogy elérjük a célunkat.

A sikeres fogyókúrás történetek hátterében mindig a tudatalatti hatékony átprogramozása áll. Akár tudatosan tette ezt az illető, akár maga sem volt ennek tudatában.

Mi most, hogy ezt már tudatosan is átlátjuk, akaratlagosan is befoghatjuk a tudatalattink erejét, hogy nyáron már karcsúan, sportosan és fitten vághassunk neki a nyaralásnak és örömmel vehessük fel a könnyű nyári ruhadarabokat.

Ezzel átbeszéltük a tudatalatti működésének fő mozgatórugóit. Most pedig nézzük meg közelebbről a túlsúly tudatalatti okait.

A túlsúly tudatalatti okai

Összefoglalva ezek:

1. Az érzelmi evés
2. Rossz étkezési szokások
3. Étkezéssel kapcsolatos tévhitek
4. A test jelzéseinek félreértelmezése

1. Az érzelmi evés

A komolyabb túlsúlyos eseteknél szinte kötelező elem. (Természetesen itt most nem a betegségből fakadó túlsúlyról beszélünk, hanem az általános, „népbetegségnek” nevezett túlsúlyról.)

Ez az a bizonyos belső, szinte ellenállhatatlan erő, amely hirtelen átveszi felettünk az uralmat gyengébb pillanatainkban. Mintha csak az alkalomra várna.

Sokan éhségnek becézik, de ez valójában egy mohó, nehezen csillapítható, sürgető és alattomosan felbukkanó erő.

Nem titok, hogy ez egy elfojtott érzelem által kiváltott tudatalatti kompenzáció.

Hogyan lehet megkülönböztetni a valós éhségtől?

Aránylag egyszerűen.

1. Ez a típusú éhség hirtelen lép fel. Egy erős “kívánom/muszáj ennem egy…” érzés. Ezzel szemben a természetes éhség fokozatosan épül fel (akkor is, ha ez épp nem tudatosul bennünk).

2. Impulzív. Tehát sokszor attól váltódik ki, hogy a vágyott falatot meglátjuk a boltban, vagy érezzük az illatát az utcán.

3. Bizonyos érzésekhez, érzelmi körülményekhez kapcsolódik. Ez lehet magány, rossz kedv, szeretethiány vagy egyéb lelki hiányérzet.

4. Akkor is előjön, ha nemrégen ettünk és nem egyszer akkor is tart, amikor már tele vagyunk. Az érzés nem a valódi telítettségi állapotunkat követi.

5. Erőssége változó, de komolyabb esetben ez kényszeres cselekvés, egy függőség.

6. Utána gyakran fellép a bűntudat és szégyenérzet. Ez tovább fokozhatja a vágyat az evésre.

7. Az éhségünk tárgya független a testünk valódi igényeitől. Tehát ha fellép, akkor akkor is csokoládékrémes-nutellás palacsintára fogunk vágyni, ha történetesen az orvosok cukor közelébe se engednek. Ez az impulzus teljesen képes felülírni a test jelzéseit.

8. Az se ritka, hogy egyszerűen megmagyarázhatatlan számunkra, miért is faltunk be, hiszen nem is voltunk éhesek.

Érdekesebb kérdés azonban, hogy mi váltja ki az érzelmi evést?

Most a hely szűke miatt csak pár érzékletes, leegyszerűsített példát ragadok ki.

Magányosság

Tegyük fel kisbabaként felsírtunk, amikor egyedül voltunk. Szükségünk volt a szüleink közelségére, hogy újra biztonságban érezzük magunkat, hogy úgy érezzük, törődnek velünk.

Ha ekkor szüleink azonnal szánkba nyomták a cumit, akkor pillanatok alatt kialakult a pavlovi reflex: ha magányosak vagyunk, akkor ennünk kell. Így kialakult a magányosság – evés – biztonságérzet háromszög.

Fájdalom és vigasz

Tegyük fel, kiskorunkban valahányszor elestünk, megütöttük magunkat vagy valaki megbántott minket és mi sírni kezdtünk (lelki fájdalmat éltünk meg), a felnőttek finom falatokkal, mondjuk csokival vigasztaltak bennünket. Ez is egy programot hozhat létre, hogy amikor lelki fájdalmat érzünk, a tudatalatti azt automatikusan evéssel igyekszik kiegyenlíteni.

Szeretet és evés

Képzeljünk el egy családot, ahol a szeretet kifejezése elsősorban az etetésen keresztül nyilvánult meg. Az édesanya fantasztikus ebédekkel, szilvásgombóc és sütemény költeményekkel kényeztette csemetéit. Szeretetét a leginkább ebben a formában tudta kifejezni, talán mert a saját szüleitől más mintát nem kapott. Így a csemeték tudatalattijában a szeretet érzés összekötődött ez evéssel. Pláne, ha ez a játék két oldalú volt, vagyis a gyerek is úgy igyekezett az édesanyjának megfelelni, hogy lelkesen nekiesett a mama főztjének.

A szeretet összekapcsolása a tudatunkban az evéssel rendkívül alapvető és kultúránk alapvető része. Még a házi kedvenceinknek is étellel kedveskedünk, akkor is ha azok már gurulnak.

Ezzel idáig nincs is baj. A dolog ott csúszik el, amikor a SZERETET HIÁNYÁT éljük meg és ezt a szeretet hiányt a tudatalatti evéssel igyekszik kompenzálni. A szeretet hiányának oka pedig már szinte közhellyé vált, mégis hasra esünk benne: ez pedig az önmagunk szeretetének képtelensége. Ennek okaiba most ne menjünk bele, mert ez egy sokkal bővebb téma része.

Védelem

Nem ritkán húzódik meg az evés hátterében egy félelem. A félelem pedig bekapcsolja a tudatalatti azonnali védelmi reakcióit.

Ez lehet félelem a szerelmi csalódástól. Ekkor a zsírpárnák védelmet nyújtanak a másik nem közeledésétől.

Ez lehet egy egykori mély trauma nyomán megmaradt félelem. A túlsúly megvédhet a testi közelségtől vagy megakadályozhatja azt, hogy ki kelljen menni az emberek (veszélyforrás!) közé.

Bizonyos hivatások (pl.: sportolók) esetén a túlsúly védelmet nyújthat a megmérettetéssel és a potenciális kudarccal szemben.

Önszabotázs és önpusztítás

Extrém esetekben a túlevés egy mélyen rejtőző önbüntető, önpusztító program része lehet. Egyfajta lassú, de módszeres önpusztítás, akárcsak a függőség egyéb szélsőséges esetei. Ezek hátterében az ember önmaga iránt fordított negatív érzései (pl.: szégyen, bűntudat, öngyűlölet) vannak.

Az unalom evés

Ez is az érzelmi evés egyik speciális alfaja. Valószínűleg az a modern kor egyik érdekes vívmánya. Nem hiszem, hogy van akinek nem lenne ismerős a jelenség: vizsgára készülünk és szinte észrevétlenül rájárunk a hűtőre vagy a csoki készletünkre. Az éhség kiváló ürügy ahhoz, hogy elkerüljük az unalmas tanulást.

Mi történik a tudatalattiban?

Belül szólal egy hangocska: „Nem akarok tanulni!”

Ez az ártatlannak tűnő kis a hangocska valójában egy intenzív, nyughatatlan érzelmi energia csomó, mely a külső kényszer hatására egyre sűrűsödik és egyre izgékonyabbá válik. Az ő érdeklődési köre merőben különbözik az intellektuális énünk érdeklődésétől, a kötelességtudatot pedig ilyen értelemben nem ismeri. Ez az energia egyre nagyobb feszültséget kelt az idegrendszerben, amit az akaraterőnkkel („Holnapig még 15 tételt át kell vennem, ha a fene fenét eszik is!”) egy darabig sikeresen elfojtunk.

A tudatalatti, mivel hozzá tartoznak a vegetatív funkcióink és az idegrendszerünk irányítása is, érzékeli a növekvő feszültséget. Nyugtalankodva figyel és várja, hogy beavatkozzunk. Amikor látja, hogy tőlünk nem jön megoldás, akkor előveszi az ősi eszköztárát. Ha csecsemőkorban az evés egy biztonságérzettel, nyugalommal és kellemes emlékekkel járt együtt, akkor innen egyszerű a képlet. Enni kell és nyugi lesz. És már nyomja is az „enni kéne már” gombot.

Ugyanez a helyzet a legtöbb monoton vagy számunkra unalmas tevékenységgel.

A tudat mély rétegeiben lakó energiák csak ideig óráig ülnek tétlenül. Értetlenül figyelik a tevékenységet, amit az akaratlagos tudatunk és a körülmények ránk mértek. A roppant fontos beszámolónk számukra egy borús reggelen halomra dobált szürke betű, és mint ilyen mélységesen értelmetlen. Ez nem köti le a kreatív energiáikat.

Ha a tudatos énünk a feladat és kötelességtudat transzában nem veszi a jeleket, hogy odabent a kreatív energiák

tehetetlenül várják a kibontakozásuk pillanatát, akkor a tudatos tudat és a belső én alapvető igényei között egyre nagyobb szakadék alakul ki. A tudatalatti ezt a belső feszültséget evéssel részben tudja kompenzálni, de csak felszínesen.

Hosszabb távon ez a disszonancia ahhoz vezet, hogy lényünk elemi kreatív energiái feladják és elfásulva vegetálnak a mélyben. Mivel ők az érzelmi energetikai akkumulátoraink, egyszerre azt vehetjük észre, hogy míg a tudatos énünk kötelességtudóan tovább hajt minket, egyre nehézkesebben és gépiesebben dolgozunk és egyre mélyebb hiányérzet lappang bennünk.

Innentől pedig már át is csúsztunk a klasszikus érzelmi evésbe, amikor a tudatalattink ezt a hiányérzetet evéssel (rosszabb esetben függőségekkel) igyekszik kompenzálni.

A stresszoldó evés

A stressz a tudatalattinak az a bizonyos vészsziréna: “Nincs több laca-faca! Mentsük, ami menthető!”

Ahogy a biológia tankönyvekben olvashattuk, ha épp nem akadt sokkal fontosabb dolgunk tinédzser korunkban: stressz hatására bekapcsol a szimpatikus idegrendszerünk. Ez az “üss vagy fuss” üzemmód.

Az adrenalin és kortizol-szintünk felszökik. A kortizol hormon nevét azért érdemes megjegyezni, mert megfigyelték, hogy akik tartósan magas kortizol-szinttel rendelkeznek, azok nagyobb valószínűséggel növesztenek szép, kerek pocakot vagy párnás feneket.

Ilyenkor végtagokban az erek kitágulnak, azonban ahhoz, hogy a vérnyomásunk stabil maradjon a szervezetnek ezt valahol kompenzálnia kell. Ezt úgy teszi, hogy a belső szervek ereit viszont összehúzza. Az emésztési folyamatok lelassulnak, ehelyett a zsírraktározás kerül előtérbe.

A stressz másik érdekessége, hogy csökkenti a leptin hormon termelődését. Ez az a hormon, ami jelzi az agyunknak a telítettség érzést. A leptin pihenéskor és álmunkban játszik nagy szerepet, hiszen, jobb esetben, megakadályozza azt, hogy éjjel megéhezzünk és ráraboljunk a hűtőre.

A stresszel járó rossz alvás pedig az ún. ghrelin hormon termelődését serkenti. Ez az éhség hormon. Tehát minél kevesebbet és rosszabbul alszunk, annál falánkabbak leszünk.

Na most, ha ezeket a hatásokat összeadjuk az jön ki, hogy mialatt a stressz megnöveli az étvágyunkat, a testünk egyáltalán nem azzal van elfoglalva, hogy a tápanyagot beépítse a szervezetünkbe. A kalóriák így a zsírraktárainkban végzik.

Ez idáig csak a biológiai része a dolognak.

Mi játszódik le a tudatalattiban?

A félelem, a biztonságérzet elvesztése arra sarkallja a tudatalattit, hogy kompenzáljon. Ismét az alapvető programunkhoz nyúl: enni kell és attól megnyugszunk.

2. Rossz szokások

Rengeteg rossz étkezési szokást szoktunk összegyűjteni, így itt csak néhány klasszikust említek meg. Az internet tele van káros étkezési szokásokkal és a leküzdésükkel foglalkozó cikkekkel, úgyhogy kis ráfordítással sok jó tippet begyűjthetünk.

1.) Kínálati bőség, marketing diktálta rossz szokások: beülünk a moziba és már nyúlunk a popcorn felé, üdítőt iszunk víz helyett, extra nagy adagot veszünk, mert “jobban megéri” stb.

2.) Nem figyelünk az élelmiszer minőségére és jellegére. Áldozataivá válunk az ipari vegykonyha remekeinek, kifőzdéknek, menzáknak.

3.) Késő esti evés

4.) Falás, ahelyett, hogy lassan élveznénk az ételek ízét.

5.) Étkezés pusztán, mint társasági tevékenység. Tehát vendégségben, nagymamánál stb. kétszer annyit eszünk, mint az szükséges lenne.

6.) Tv előtti majszolás

Vég nélkül sorolhatnánk.

3. Evéssel és a fogyással kapcsolatos tévhitek

Itt is csak pár példát hozok. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lesz még pár további ötlete.

„A túlsúly az egész családomban probléma volt.“

Ez (érzelmi) azonosulás egy családi vonással. A tudatalatti számára ez egy program: “ha a családomban ez volt, akkor velem is ez lesz”. A családi minta a tudatalatti számára a legerősebb minták közé tartozik.

“Nincs elég időm a mozgásra.”

Ez egy önbeteljesítő program és egy védekezés is egyben, amennyiben áttoljuk a felelősséget a körülményekre.

“Ez most nagyon sűrű időszak, majd később nekiállok.”

Halogatás és egyben egy nem tudatosult burkolt döntés az önszabotázsra.

“Élvezni akarom az életet és nem füvet legelni, mint egy kecske.”

Negatív program: az egészséges étrend rossz ízű, a régi étrend boldogságot okoz.  A tudatalatti összeköti a káros étrendet a jó érzésekkel. Akkor is, ha a szervezetnek ez nem jó érzés. A szervezet jelzéseit így le fogja blokkolni.

“Nem akarok naponta egy-két órát edzőteremben szenvedni.”

Negatív program: a sport egyenlő szenvedés. Ezért a tudatalatti szabotálni fogja azt.

“Nekem ez egyszerűen sose ment.”

A múlt által definiáljuk magunkat. Ez a tudat természetes tulajdonsága. De ez CSAK akkor igaz, ha mi magunk nem változunk. Ha mi változunk, a jövőnk is megváltozik. És mi azért vagyunk képesek megváltozni, mert mások is képesek erre és sokan megtették már. Így nekünk is lehetséges.

„Megtörtem a diétát, akkor már mindegy. Most jól belakok végre és majd jövő héten újra kezdem.“

A kudarc a tanuláshoz tartozik. Ha bűnöztünk, akkor amikor rajta kaptuk magunkat, ne gyötörjük magunkat bűntudattal.  Ehelyett korrigáljunk és tanuljunk abból, hogy mi vitt minket rá erre.

“Hús nélkül nem lakok jól.”

Ez egy önmagát erősítő program, amit ha valóban mélyen elhiszünk, az agy végre is hajt. Ezek után megehetünk 2500 kalóriának megfelelő ételt, az agyunk mégis fél óra múlva jelezni fog a programnak megfelelően, hogy “éhes”.

“Gazdagon kell reggelizni.”

Ez egy remek ürügy a túlevésre. Csak képzeljünk el egy szállodai svédasztalos reggelit.

“Napi többszöri bőséges étkezés szükséges a szervezetnek.”

Nem akkor eszik az illető, amikor éhes, hanem amikor “annak ideje van” és nem annyit eszik, amennyire szüksége van, hanem amennyit szokott.

“Egy étkezés akkor étkezés, ha több fogásből áll.”

Az is szokás és program kérdése, mit tekintünk ételnek és étkezésnek. Ha ez csak a leves-második-desszert konstellációban elfogadott a tudatunk számára, akkor az étkezéseink nem sok köszönőviszonyban lesznek a testünk igényeivel.

“Mindent meg kell enni a tányérról.”

Sokan így voltunk nevelve. Ez pedig egy pavlovi reflex arra, hogy vegyük figyelmen kívül a test telítettség jelzését és ehelyett az elénk tett étel határozza meg a telítettségérzetünket.

“Jajj, edd már meg ezt a kicsit, ne tegyük már el a maradékot holnapra!” vagy “Megeszed a gyerek maradékát?”

Ezzel a “konyhamalacként” funkcionáló családtag, többnyire apuka, gyakorlatilag szemetesként működik.

“Evés után egy kis édeset kell enni.”

Ez a program addig nem fog minket békén hagyni, amíg egy kis édességgel be nem fejezzük az étkezést.

Nem azt mondom, hogy nem szabad húst enni, vagy hogy csak bizonyos módon szabad az ételeket kombinálni. A lényeg az, hogy a testünk pontosan tudja mire van szüksége. De egész pici kortól leszoktunk arról, hogy ezt meghalljuk, vagy megtanuljuk értelmezni. És itt el is érkeztünk a következő sarkallatos ponthoz.

4. A test jelzéseinek félreértése

Mai kultúránk nagyon kevéssé figyel a test érzeteire, sőt, annyira elnyomta őket, hogy ritkán ismeri fel a jelzéseit.

Pár tipikus félreértelmezés:

• A szomjúságérzet felcserélése az éhségérzettel.
• A gyomorégés felcserélése az éhségérzettel. Oka helytelen táplálkozás, ételérzékenység.
• A „kívánom“ érzet felcserélése a valódi éhségérzettel. Ez egy pszichés éhségérzet, oka, mint már volt róla szó, lelki kompenzáció.
• Hiányérzet felcserélése az éhségérzettel. Ez egy sejt szintű „éhségérzet“, oka lehet valamely vitamin/mikro/makroelem/sók hiánya
• A kitágult gyomor diszkomfort érzetének felcserélése az éhségérzettel. Az erősen kitágult gyomor „éhsége“ akkor is jelentkezik, amikor az emésztőrendszer még tele van alig emésztett táplálékkal.
• A telítettség érzet hiányának összetévesztése az éhséggel. Sokan már annyira elszoktak az „üres“ gyomor normális érzésétől, és annyira megszokták a telített állapotot, hogy elcsúszik az érzékelésük. Számukra a telítettség, feszülés hiánya a gyomorban már jel arra, hogy enniük kell.
• Cukor függőség kialakulása és az ebből eredő hiányérzet (gyakorlatilag elvonási tünetek) összetévesztése az éhségérzettel. Kutatások szerint a patogén bélflóra (jellegzetesen cukorra beállt baktériumok és gombák) hamis jelet küld az agynak, amely azt nem tudja megkülönböztetni a saját egészséges bélflóra jeleitől.
• Erős vércukor ingadozás keltette hiányérzet. Ez nem klasszikus éhségérzet, viszont nagyon egészségtelen és megterhelő, sőt, veszélyes lehet a testünkre nézve. Így nagyon jó, ha megtanuljuk időben felismerni és ahelyett, hogy hirtelen drasztikus módon hatnánk a vércukorszintünkre, inkább megtanuljuk stabilan tartani.
• Alkohol által kiváltott téves éhségérzet
• A dohányzásról való leszokás okozta téves éhségérzet. A nikotin elvonás egyik tünete egy érzet a napfonat tájékán, amit sokan összetévesztenek az éhségérzettel. Ugyanakkor gyakori a dohányzás, mint pótcselekvés helyettesítése egy másik pótcselekvéssel. Ez a függőségből függőségbe menekülés!

Feladat

Megtanulni tudatosítani a test valódi igényeit, felerősíteni a saját, egészséges jelzéseit.

Mi a teendő?

Most már egyértelmű, hogy a fogyás sikerességét a különböző egymással viaskodó, vagy egymással váll vállt vetve küzdő programok határozzák meg. A kimenetelt az határozza meg, hogy “kivel van az erő”, vagyis melyik oldal mögött van erősebb érzelmi energia töltet.

Ebből következik, hogy meg kell győznünk a tudatalattinkat arról, hogy a fogyás a számára nyereségesebb, mint a korábbi állapot kompenzációi.

Ehhez fel kell számolnunk a másodlagos nyereségeket, amik a túlsúlyhoz kötnek. (Ez lehet a párkapcsolatok elkerülése, kudarc elkerülése vagy bármi).

Hogyan ismerjük fel a másodlagos nyereségeinket a túlsúlyunkkal kapcsolatban?

Tegyünk fel fordított kérdéseket ezzel kapcsolatban:

Mi fog történni, ha lefogyok? Mit fogok érezni, ha lefogyok? Mit veszítek, ha lefogyok?

Addig ne hagyjuk abba a kérdezősködést, amíg végre ki nem mondjuk a valódi okokat. Lehet, hogy ez csak annyi lesz, hogy “fel kell adnom a kényelmemet” vagy “fel kell vállalnom a felelősséget a saját alakomért”, de lehet hogy mélyebb válaszokra bukkanunk, mint például “akkor elveszítem a kifogást,ürügyet arra, hogy ne ismerkedjek”.

Mi a következő lépés?

1.) Tudatosítanunk kell magunkban:

• a régi programjainkat, az érzéseinket, tévhiteinket és rossz szokásainkat, amik az evésünket befolyásolják,
• hogy mik a nyereségeink a régi, káros programunkból,
• hogy ezek a programok miben károsak és hogyan hatnak ránk.

Fontos, hogy tudatosítsuk, hogy több a kárunk, mint a nyereségünk, illetve azt, hogy a nyereségünk csupán kényszermegoldás!

2.) Keressünk megoldást a valódi (legtöbbször érzelmi) problémánkra!

3.) Tudatosítsuk magunkban mit szeretnénk valójában! Mik az ezek mögött meghúzódó motivációink? Milyen érzés lesz, ha elértük a célunkat? Valóban szeretnénk-e ezt az érzést?

4.) Vállaljuk a felelősséget az állapotunkért. Ez felszabadítja a belső erőnket!

5.) Hozzuk meg a döntést, hogy lefogyunk és köteleződjünk el mellette! Innentől a kezünkben van az irányítás.

6.) Cselekedjünk!

Hogyan használjuk az önhipnózist a fogyás elősegítésére?

• Az önhipnózis során csökken a stressz,
• örömhormonok termelődnek,
• növelhetjük általa a motivációnkat és pozitív érzéseinket,
• tudatosíthatjuk a test valósi jelzéseit, melyek az egészséges működést segítik,
• vonzóvá tehetjük a normál testsúly eléréséhez szükséges ennivalókat,
• taszítóvá tehetjük az egészségtelen és káros ételeket,
• lassíthatjuk az evést, ezzel hamarabb jól lakunk és jobban kiélvezzük az ízeket,
• örömtelivé tehetjük a sportolást, úgy, hogy egy idő múlva már alig várjuk,
• átírhatjuk a káros programjainkat
• és erővel, energiával töltődhetünk fel.

Egy hatalmas erőforrást hordozunk magunkban, ne fecséreljük el!